Beczúr utca - Bindertől manuálterápiáig

A ProfiCoachingon sok természeti képet illesztek a megjegyzésekbe, itt, a fut-turistán meg szinte csak ilyen van.

Ez itt egy nagyon szép, és igazi fut-turistás darab, de az az igazság, hogy nem futva, hanem a Tour de Zalakaros 70 km-es távján készült egy lejtőn, a robogó kerékpárról.



Íme, egy másik kép gördülés közben, ugyaninnen:

Mikor ezek készültek, még nem fájt a derekam. Most csak lassú léptekkel tudok bandukolni a tarlón, a vadnyomon.
Gyönyörűség ez a nyári forróság, lépegetek a különös fényben a nádas szélén, gyalogolok lassan Sajkod felé (ott Noránál páleszt fogok inni és sört, a pálinka oldja legjobban a hátizmaim gyulladt görcsét - ez nem mentegetőzés, ez tény).
Hallani az örvényesi és a sajkodi partok semmivel össze nem téveszthető strand-zsivaját, de olyan halkan, hogy jó a fülnek, és egészében mégis csönd van. Akkora a forróság, hogy annak is hangja van. Hallom: tik, cek, fss, prt, ktt, csp, prr, ft, ss, kku, fuf, cuc, suity, tr, és így tovább, elképesztő mennyiségben, sűrűséggel, gyorsasággal, véletlenszerű ritmusban.
Megállok, fülelek, áll a levegő, látszólag és elsőre semmi sem mozdul, kell jó pár másodperc, míg lassan megértem e különös, majdnem néma hangzavar okát. Szöcskék, sáskák sokasága rúgja el magát a fűszálaktól, röppen egyet és landol hosszúkás, penge alakú leveleken, száraz ágakon, szénaszálon. Az elrugaszkodások, surranó röptek és földet érések százainak különös hangját, ciccenéseit és koppanásait hallom. Lassan tényleg meg is látom azt a vásári sokadalmat, sürgést, ami a derékig érő füvek és növényszárak, -levelek között zajlik lenyűgöző lüktetéssel.
Ez a Nyár maga.

De igazságtalan volna, ha nem venném észre a városban is a tomboló nyár szépségét. Íme Pest, a Benczúr utca képe tegnapelőtt, délután kettő előtt pár perccel szemmagasságból,

 és talajszintről.

Sárga virágok borítják az aszfaltot, virágillat lebeg a városi katlanban.
Ide, a Benczúr utcába jártam sok-sok éve, még egyetemistaként és talán kezdő pszichiáter koromban is még a Postás Művelődési Házba, Binder Károlytól venni zongoraleckéket, alapokat, felépítményeket és improvizációt (tudást és rögtönzéshez szükséges ősbizalmat - lásd Integrált Coach!) tanulni. A Mester túl jó volt hozzám - sokat tanultam Tőle, aztán elmaradtam. Világossá vált, hogy azt a szintet nem leszek képes még csak megközelíteni sem, ahol ő van - látszólag - könnyedén; akkor viszont, úgy éreztem, nem érdemes. Vagy profin, vagy sehogy. Fájdalmas volt, nem mondom. Nehéz volt elfogadni: nem vagyok elég tehetséges. Karcsi meg úgy élte meg, azt hiszem, hogy otthagytam, valahogy megbántottam őt is. Nem tudom, hogyan történhetett, ha így van, itt mondom: ne haragudj, Mester, ha még emlékszel rám.

A ProfiCoachingon most készülök bejegyzést írni az improvizációról, amihez zenei példákat hozok majd, de ez már rég nem a gyakorló zongorista rovata lesz, hanem a mondandójához metaforákat is alkalmazó tanácsadóé, akinek fáj a dereka, amitől nem tud futni, pedig szeretne, és most azért jött a Benczúr utcába, mert itt van egy orosz csodadoktor és manuál-terapeuta, akitől azt várja, hogy majd gyógyító Rachmanyinov- vagy Scrjabin-kezekkel-ujjakkal újrahangolja a gerince húrját...
Hát (most azért is háttal kezdem a mondatot), ez is egy út nekem itt, a Benczúr utcában...

A csodadoktor jó drágán adja az egészséget. A pénzt most kell fizetni, az egészség később jön, ha igaz, amit ígér.
Innentől futok a pénzem után.

Mióta nem tudok futni, meglehetős mennyiséget írtam, főleg a ProfiCoachingon, de valamennyit itt is.
Vajon van-e, aki tartja velem a lépést?
És én vajon meddig bírom az iramot, így, futás nélkül?

Fut-turista, med-turista

Rájöttem, mi van.

A tetszhalottas bejegyzésben írtam, hogy jó ideje nem is futok (szép kis fut-turista: nem fut /és nem is turista/ - hanem?: futurista. Semmi kétség, ez a jövő).
Ma jöttem rá. Nem tudom felidézni, hogyan, pontosan mikor, de egyszer csak bevillant (ezért is linkeltem ide, mikor az imént az Én Istenem, Jóistenem... bejegyzést írtam).

Az van, hogy egy ideje futás helyett meditálok. Évekig külső tájakat barangoltam végig kocogó üzemmódban - kétségtelen, hogy ezek a kószálások belsővé váltak.

Most pedig - hovatovább évek óta - szinte naponta meditálok, és gyakorlatilag mozdulatlanul szemlélődöm a belső világban - és kétségtelen, hogy ezek a túrák külsővé (is) válnak.
Majd erről még írok itt is, ott is, de most...

... becsukódik már a szemem.
(Úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, két sorral alább a megjegyzés szóra kattintasz.)

A tetszhalottnak tetszik feltámadni

Ez az oldal megszületett és meg is halt - úgy tűnt! Mert eltűnt, 1xűen nem találtam, érthetetlen.
De most, ahogy a ProfiCoaching Blogomat létrehoztam, előkerült, újjászületett!
Micsoda öröm. És tök jó szövegeket írtam évekkel ezelőtt, meg vagyok elégedve!

Először is látom, mennyi minden van a futásból, illetve mindabból, amit ahhoz rendeltem, a kócsingban (például: érzés után tájolok; sosem futok - kócsolok - teljesítményből; aztán a szabadásg és a szemlélődés dolgai, stb.).
Két évig tanultam anatómiát. Jószerivel sosem használtam. Közvetlenül legalábbis nem. De közvetve? - mind a mai napig. A szervezet-fejlesztésben, a kócsingban a legfontosabb szemléleti kérdések között is az egyik első a rendszerszemlélet - az én rendszer-szemléletem alapja az anatómia. Ezt most nem ragozom tovább.

Másodszor: látom, milyen közel van egymáshoz ez a két blog - innentől ezek oda-vissza fognak egymásra utalni, talán leszenk mondatok, amelyek itt is, ott is megjelennek majd. Így lesz izgalmas, örömteli. Pedig...

Harmadszor: ... pedig jó ideje nem is futok. Helyben járok. Most épp úgy fája a hátam, hogy el is megyek Zaharián doktorhoz, rángasson meg jóra.
Attila-felesége-Éva javasolta, neki nagyon bejött az orosz hegedű-virtuóz, ahogy - neve alapján - emlegetik. De nekem ez is jó: játsszon valami szépet, bizsegetőt ez a doktor a gerinc-húromon!!!
Szóval most helyben járok. Ez olyan, mint a mozi. Én ülök, előttem meg zajlik valami. A mozi mozog, mégis engem mozgat. Az viszont nem változott, hogy a táj vonultatja fel előttem eseményeit, csak most nem futok ahhoz, hogy lássak, hanem nézek, és, láss csodát, jön az ölyv, a karvaly, a rozsdafarkú, a róka, a bögöly, hullámzik a nádas, gomolyognak

 

a bárányok

 

és a felhők.

Negyedszer: mai ProfiCoaching bejegyzésemben említettem Barna barátomat, aki a saját örömére viccelődik. A történet ez, ahogy ő meséli nekem:
"Elmegyek a fodrászhoz, beülök a székbe. Mondom, szép, sűrű, göndör, szőke frizurát kérek. Néznek a fodrászok, kényszeredetten mosolyognak [Barnucinak alig van haja, a kopaszság hódít a koponyáján, ami van, is ritkás - a szerk.]. Csak én nevetek felszabadultan. De hát ez már csak így van, Károly komám. Az ember ebben a korban már csak így a maga kedvére viccelődik."
Hát így vagyok én ezentúl a blogolással. Itt is, a ProfiCocahingban és a készülő Örökjelen naplóban is csak úgy írok, a magam kedvtelésére. Ahogy jónak érzem, ahogy tudom élvezni, a magam minőségi követelményei szerint. Nem másnak, nem másért, nem valamilyen külső okból, hanem csak úgy. Nem nézem én senki kedvét (főleg nem akarok senki kedvében járni - Pistinkó barátom egy rádió-reklám hallatán: "basszus, az én kedvemben ugyan ne járkáljon senki!!!").

DE: nagyon örülök, ha olvasol, vissza-visszatérsz, - jársz, -futsz, és megjegyzéseket fűzöl, és mondod a magadét. Nagyon kíváncsi vagyok.
És nagyon tudok figyelni.