Kísérletező blogger, viszont gyakorló dzsogger vagyok, sok-sok lépéssel a lábamban.A fut-turizmust - úgy tudom - én találtam ki.
Nekifutok a tájnak, érzésre tájolom magam, érzés után haladok. Kevés holmi van nálam, mert csak lötyög rajtam, foglalja a kezem. Követem a turista-jelzéseket, vagy letérek az útról, befutok a csalitosba, megyek az orrom után. Mindig - mindig - elérek egy olyan helyre, ahol érdemes megállni, körülnézni.
Sosem futok teljesítményből. Ha emberekkel találkozom, megállok beszélgetni. Ha befutok egy faluba, sétálósra veszem, leülök a kocsmaasztalhoz. Megállok, ha őzet, szarvast látok, elheverek egy napsütötte réten. Olykor végigpásztázom a lábam szárát, nem akaszkodott-e rám kullancs. Forrásnál mindig időzöm. Élvezem, hogy szakad rólam a verejték, és azt is, ha hűvös szél libabőrözi a hátam. Szép, mikor a szél ijesztően csikorgatja az egymáshoz szorult fatörzseket. Jó átélni a természet erejét, ha szakad az eső, zeng az ég.
Ez a fut-turizmus.
Futva jelen lenni a tájban, jelen lenni egy olyan távolság-kiterjedésben, ami sétálva nem megélhető, olyan szabadsággal, ami kerékpárral nem megvalósítható, olyan erőkifejtéssel, amely tisztán kirajzolja az állóképesség határait, olyan sebességgel, ami egy kicsit közelít az állatok mozgásvilágához, olyan nyugalomban, amellyel a természet befogad és olyan kötetlenséggel, amely nem ismeri a teljesítmény és a siker gerendáit, hanem csak a megfigyelés, szemlélődés lebegését.
